Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A történeti Szent István

2013.08.19
Az uralkodó egyetlen aut...
Az uralkodó egyetlen autentikus ábrázolása a koronázási paláston
Fotó: MAGYAR KÉPEK - Szelényi Károly

A történeti István

 

A magyar történelmi emlékezet Szent Istvánt nemzeti múltunk legnagyobb alakjaként tartja számon. Nevéhez nem pusztán a pogány magyarság keresztény hitre térítésének véglegesítése kötődik, aminek a jelentősége kiemelkedő, és amiért 1083-ban a római katolikus egyház szentjei közé is emelte, hanem a keresztény magyar királyság formai megalapítása és jogi-politikai kereteinek a kiépítése is.

Romsics Ignác| NOL| 2013. augusztus 19.

Államalapító első királyunk helye a nemzeti panteonban tehát biztos és megkérdőjelezhetetlen. Szent Istvánt mindenki magáénak vallja; augusztus 20-i ünnepén hosszú idő óta minden szónok reá hivatkozik, és benne, az ő eszméiben és politikájában keres önigazolást. Politikusaink ezt annál is inkább megtehetik, mert korai történelmünk más alakjaihoz hasonlóan tudásunk róla is felettébb korlátozott. Így aztán keménykezű zsarnokként és jóságos, ellenfeleinek is megbocsátó hithű keresztényként, megfontolt reformerként és radikális forradalmárként, népét szerető magyarként és fajtájától elforduló „idegenszívűként” egyaránt felmutatható. De vajon milyen volt, milyen lehetett az igazi, a történeti István? Mi az, amit biztosan tudunk róla, amit csak feltételezünk, és ami egyértelműen a legendák birodalmába utal ható? Írásunkban ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Születésének körülményei

Kétségtelen, hogy István, illetve Vajk, ahogy megkeresztelése előtt hívták, egyenes ági leszármazottja volt Árpádnak, a magyar törzseket 890 után a Kárpát-medencébe vezető honfoglaló vezérnek. Apja, Géza néhány évvel az augsburgi vereség után – Kristó Gyula szerint a 960-as, Györffy György szerint a 970-es évek elején – lett a törzsszövetség magnus seniora, illetve megász archónja, vagyis nagyura, nagyfejedelme. A X. század második felében Európa két jól elkülönülő részre tagolódott. 

A fejlettebb részt a Bizánci Császárság és Nagy Károly frank birodalmának utódállamai alkották, a kevésbé fejlett északi és keleti régiókat pedig dánok, normannok, finnek, baltiak, szlávok, kazárok, türkök és magyarok lakták. A Kárpát-medencét a IX. század végén benépesítő magyar törzsek az európai periféria más népeihez hasonlóan még félnomád életmódot folytattak. Bár már a földművelést is ismerték, a halászat, vadászat és méhészet mellett döntően legeltető állattartással foglalkoztak.

Faluszerű településeik ebből következőleg még nemigen voltak. Többnyire sátrakban laktak; a férfiak lovon közlekedtek; s az együtt vándorló, legeltető nagycsaládokat és részben a belőlük felépülő nemzetségeket is vérségi kötelékek kapcsolták össze. Értékmérőjük, amely alapján kereskedtek egymással, az ökör, illetve a tinó, kisebb mértékben pedig a bizánci császárság aranypénzei voltak.

Bár a kereszténységgel mint szervezettel és vallással erre az időre már bizonyosan kapcsolatba kerültek, jellemzően még mindig a tüzet és a napot imádták, hittek őseik szellemében, s állati formát öltött szellemősöktől – az Árpádok például a turulnak nevezett sólyomtól – származtatták magukat. Hit világukban a táltosok játszottak kulcsszerepet. Szellemkapcsolataik révén ők közvetítettek élők és holtak között, ők gyógyítottak, valamint űzték el ráolvasással az ártó-rontó gonoszt, és persze ők irányították a hegyeknél, tavaknál, fáknál és kutaknál zajló állatáldozásokat és termékenységi szertartásokat is. A szilárdabb államszervezettel rendelkező keresztény államok hatására Észak- és Kelet-Európa népei az ezredforduló táján egymás után vették fel a keresztséget, és adaptálták a nyugatias jogi és politikai mintákat.

Érzékelve a nomadizálás lehetőségeinek Kárpát-medencei korlátait és az elszenvedett katonai vereségek tanulságait is levonva Géza ugyanerre az útra lépett. Elhatározásában megerősíthette, hogy I. (Nagy) Ottó, a Német-római Birodalom megszervezőjének fia, a későbbi II. Ottó császár 972 húsvétján Rómában oltárhoz vezette a bizánci császár leányát, Theophanu hercegnőt. A két hatalmas, egymással baráti viszonyba került birodalom közé szorult magyar törzsek mozgástere ezzel vészesen összeszűkült. Mindezeket mérlegelve, hatalomra kerülése után Géza térítőpapokat kért Ottótól, és 972-ben testvéröccsével, Mihállyal együtt maga is keresztvíz alá hajtotta a fejét.


A Szent Jobb
Fotó: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET,
Beilleszkedési szándékára és a császár iránti lojalitására vallott az is, hogy 973-ban tizenkét magyar főemberből álló küldöttséget menesztett a szászországi Quedlinburgba, Ottó udvarába, ahol a keresztény uralkodók, illetve azok képviselői gyűltek össze tanácskozásra. Ő maga azonban nem ment el, amivel vélhetően személye és fejedelemsége önállóságát kívánta kifejezésre juttatni. A német papok beszámolói szerint a magyarországi térítés sikeres volt, ám felületes. Maga Géza is csak félig lett keresztény. Amint Thietmar merseburgi püspök 1010-es évek derekán írt krónikájából tudható, a magyar fejedelem az új mellett atyái régi isteneinek is gyakran áldozott, s amikor főpapja emiatt kérdőre vonta, nagyúri öntudattal ezt válaszolta, „elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtehesse”. A régi bálványok ledöntése és a sámánhit kultuszhelyeinek az elpusztítása mindazonáltal már uralkodása alatt megkezdődött. Az ellenszegülőkkel Géza kíméletlenül leszámolt.

Erre utal Thietmar másik megjegyzése, mely szerint „Amikor pedig kereszténnyé lett, a hit megerősítéséért kegyetlenkedett vonakodó alattvalóival szemben, és a régi bűnt Isten buzgalmától feltüzelve mosta le”. Géza pontosan tudta, hogy annak a nagy jelentőségű átalakulásnak a keresztülviteléhez, amelybe a 970-es évek elején fogott, béke és nyugalom szükséges. Ezért nemcsak a szomszédos országok uralkodó családjaival épített ki dinasztikus kapcsolatokat, hanem potenciális belső ellenfeleit is semlegesíteni igyekezett. Ezzel magyarázható, hogy feleséget a Maros–Tisza szögében és Erdélyben megtelepedett, Bizánccal jó kapcsolatokat ápoló s a bizánci rítusú kereszténység terjedését a X. század közepétől támogató gyulák leszármazottai közül választott magának.

A házasságra 970 táján kerülhetett sor. Saraldut, vagyis Saroltot, amely a bolgár-török nyelvben fehér hölgymenyétet jelent, s akinek már az apja is keresztény volt, a források szép, ám férfias és meglehetősen indulatos egyéniségként írják le. Thiet mar szerint katona módjára ülte meg a lovat, szerfölött szerette az italt, s egy alkalommal annyira dühbe gurult, hogy agyonvert egy férfit. Ugyanakkor vallását is komolyan vehette, mert a Magyarországon hittérítőként többször megfordult Querfurti Brúnó püspök szerint ő volt az, akinek a „Vezetésével a kereszténység meghonosodott”. A magyar krónikák egybehangzó állítása szerint Géza egyetlen felesége és Vajk anyja Sarolt volt. A lengyel krónikák viszont úgy tudják, hogy Géza Mieszko lengyel fejedelem testvérét, Adelhaidot kérte és kapta volna nőül. E szerint ő térítette meg Gézát, s ő szülte neki Vajkot is, más feltételezések szerint viszont csak Vajk két nővérét. A korszak kutatói közül ez utóbbit az 1945 után nyugati emigrációba vonult Vajay Szabolcs és Bogyay Tamás is elképzelhetőnek tartotta.


István ezüstdénárja
Fotó: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET,
Az 1960-as és az 1970-es években kifejtett nézeteik szerint Géza István születése után taszította volna el magától Saroltot azzal a céllal, hogy „keresztény tájékozódású”, azaz politikai érdekeinek jobban megfelelő házasságot kössön. A korszak itthoni szakértőinek többsége szerint ezek olyan valószínűtlen hipotézisek, amelyek abból eredhetnek, hogy Mieszko fiának, Bátor Boleszlónak a második felesége valóban egy magyar előkelő, esetleg éppen Géza egyik leánya volt. Legújabban az egyik lengyel történész amellett érvelt, hogy Adelheid valójában nem is élt, és ezzel alapjaiban rendítette meg a teória hitelét. Vajk születési időpontja ugyancsak bizonytalan.

A korabeli források erről nem szólnak, a XIII–XIV. századi kútfőkben pedig több dátum – 967, 969, 975 –is szerepel. Mivel az István életével foglalkozó legendák egybehangzóan vallanak arról, hogy hősük ifjúként lépett uralomra, sőt a kis legenda „a még gyermek István” trónra emeléséről beszél, apja viszont csak 997-ben halt meg, Györffy György 975 utáni, Kristó Gyula pedig 981 körüli időpontot feltételezett. A középkori szóhasználat vizsgálata alapján Mályusz Elemér viszont úgy vélte, hogy a Képes Krónikában szereplő 969-es időpont a legvalószínűbb. Az akkori felfogás szerint ugyanis a gyermekkor (pueritia) a 14., a serdülőkor (adolescentia) pedig a 28. életévig tartott.

A különböző logikák alapján kialakított hipotéziseket egyenrangúnak tekintve, a tévedés kockázata nélkül tehát csak annyi jelenthető ki, hogy Vajk a 970-es években, esetleg egykét évvel előbb vagy utóbb születhetett. Születésének vélelmezett helye Esztergom. A feltevés alapja részben az István szentté avatása után született úgynevezett kisebb legenda, részben egy későbbi, 1397-es forrás. Az előbbi csak a település nevét adja meg, az utóbbi azonban azt is tudni véli, hogy Vajk a fejedelmi vár később kápolnává alakított egyik helyiségében jött a világra. Ennek alapján hirdeti az esztergomi bazilika mellett 2000. augusztus 15-én elhelyezett emléktábla, hogy „Ezen a helyen állt Géza fejedelem palotája, Szent István születésének helye és a vele egybeépült, Szent István vértanúról nevezett templom”. Tudjuk, hogy Gézát és családját a Magyarországra küldött Sankt Gallen-i Brúnó keresztelte meg 972-ben. Vajk megkeresztelésének időpontját azonban homály fedi. Györffy György feltételezi, hogy „Vajk kereszténynek született, illetve születése után rögtön megkeresztelték”.

Ugyanígy vélekedett Bónis György, a kiváló jogtörténész is. Ennek azonban ellentmond, hogy Thietmar még három évtizeddel később is Vajkként, pontosabban Waicként, s nem Stephanusként szólt róla. Valamint az is, hogy az 1070-es évek vége felé keletkezett úgynevezett nagy legenda Prága második püspökének, Szent Adalbertnek tulajdonítja e tettet. Róla viszont feljegyezték, hogy a 990-es évek közepén járt Géza udvarában. Ezt az ellentmondást Györffy György azzal próbálta áthidalni, hogy feltételezte: függetlenül a keresztségben kapott nevétől „családja és a nép” továbbra is „Vajk néven emlegette” Istvánt. Kristó szerint viszont elképzelhető, hogy az első térítési hullám sikerét követő átmeneti megtorpanás miatt Vajkot valóban születése után évekkel tartották keresztvíz alá, sőt az is, hogy születésekor bizánci rítus szerint keresztelték meg. Ez esetben Adalbert, aki több forrás szerint is fontos szerepet játszott Vajk hitének elmélyítésében, „csak megerősítette (egyszersmind latin rítusúra fordította) István már korábbi keresztségét”.

Házassága és hatalomra kerülése


István ezüstdénárja
Fotó: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET,
Ifjúságáról hasonlóképpen kevés a biztos támpont. A kis legenda azon közlése, hogy „már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika tudománya”, ami nemcsak nyelvi, hanem kiterjedt irodalmi ismeretek elsajátítására is utal, éppúgy lehet igaz, mint a nagy és szent uralkodókra szokásszerűen ráruházott sztereotip toposz. Annyi mindazonáltal valószínűsíthető, hogy a vadászat, lovaglás és a fegyverforgatás tudománya, valamint a keresztény vallási dogmák és erkölcsi elvek mellett nevelőitől a latin nyelv alapjait is elsajátította.

A különböző országokból érkező, ám a latint lingua francaként használó papokkal egyébként érintkezni sem igen tudott volna. Bizonyos az is, hogy – a nemzetségi szokásjoggal ellentétben – a primogenitúra, vagyis az elsőszülöttség jogán Géza őt szemelte ki utódjául, s Györffy szerint már fiatalon a nyitrai részek urává tette. A „trónörökös” életének első ismert nagy eseménye: házassága Gizella bajor hercegnővel, a későbbi II. Henrik német-római császár testvérével. A házasság a kis legenda szerint még Géza életében, minden valószínűség szerint 995-ben vagy 996-ban köttetett. Helyszínéről a magyar források nem szólnak, a bajor hagyomány szerint Scheyern bencés apátságban került rá sor, amelynek falképei valóban őrzik az esemény néhány valóságos vagy képzelt jelenetét.

Az esztergomi bazilika mellett elhelyezett emléktábla ama közlését, hogy „István herceg és Bajor Gizella hercegnő házasságkötésére” is itt került volna sor, semmi sem támasztja alá. A házassággal Géza és a bajor hercegi család egyaránt határozott politikai célokat követett: mintegy megpecsételték a Gézára addig is jellemző békepolitikát. Géza valószínűleg ekkor vonult ki az addig ellenőrzése alatt álló Bécsi-medencéből, a csehekkel viaskodó Henrik pedig a Pannónia irányába történő terjeszkedésről mondott le. Testvéreivel, a pappá szentelt Brúnóval és az apácaságot választó Brigittával, sőt a békés természetű s ezért „jámbornak” nevezett Henrikkel együtt Gizella is erősen vallásos légkörben nevelkedett. Hitbuzgalmát házassága után is megőrizte.

Megérkezését követően nemcsak az ekkortájt alapított veszprémi püspökséget látta el „arany- vagy ezüstneművel és sokféle ruhával”, hanem általában véve is „az Istennek szolgálók gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevőnek mutatkozott”. Körültekintő külpolitikája és erélyes belpolitikája ellenére Gézának nem sikerült az utódlás zavartalanságát biztosítani. A somogyi és esetleg más dél-dunántúli területeken regnáló „dux”, az Árpádok egyik oldalági leszármazottjának gondolt Koppány vezér a szeniorátus (korelsőség) és a levirátus (sógorházasság) ősi jogára hivatkozva magának igényelte a fejedelmi trónt, és feleségül kívánta venni Saroltot. István felvette vele a harcot, s győzelmet aratott felette. A harcok idejéről, helyéről és menetéről azonban nem adnak egyértelmű képet a források. A kutatók általában azt feltételezik, hogy a döntő ütközetre Veszprém mellett került sor 997-ben. Egyik krónikánk viszont Somogyot említi helyszínként, időpontként pedig felmerült 998 és 999 is.


István aranypénze
Fotó: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET,
Biztosra vehető viszont, hogy István hadainak a főparancsnoka (Vecelin), testőrei, illetve testőrségének a parancsnokai (Hont és Pázmány), valamint katonáinak egy része egyaránt német volt, míg a valószínűleg pogány Koppány támogatói saját dél-dunántúli szállásterületének a fegyverforgatói közül kerültek ki. Az idegenek jelenléte István hadseregében olyan jelentős volt, hogy a pannonhalmi apátság néhány évvel későbbi kiváltságlevele szerint a küzdelem kifejezetten „a németek és a magyarok között” dőlt el. A halott Koppányt István ismeretes módon felnégyeltette, és a tetem darabjait Győrbe, Veszprémbe, Esztergomba és Erdélybe – többek feltételezése szerint Gyulafehérvárba – küldette.

Ezzel nemcsak győzelmét adta hírül, hanem intő jelet is küldött mindazoknak, akik hatalmával és a kereszténységgel való szembefordulás gondolatát forgatták a fejükben. Két-három évvel a Koppány fölött aratott győzelem után István elérkezettnek látta az időt arra, hogy megszilárduló uralmát még nyilvánvalóbbá tegye, s azt az ország határain túl is elismertesse. Ezért koronát kért és kapott – nem tudjuk, kitől, nem tudjuk, mikor, és nem tudjuk, hogyan. A kis legenda említést sem tesz a nagy jelentőségű eseményről, a nagy legenda pedig csak annyit közöl, hogy az „Atyja halála utáni ötödik évben” – miután „így akarta az isteni kegyelem” –„elhozták az apostoli áldás levelét”.

E szerint tehát a pápa szentesítette hatalmát. Koronát viszont nem küldött. A már többször idézett Thietmar püspök ezzel szemben úgy tudta, hogy Vajk „a császár kegyéből és biztatására” nyerte el a „koronát és az áldást”. Vagyis kapott koronát, de nem a pápa, hanem a császár kegyéből. Ezeknél a szűkszavú tudósításoknál jóval részletesebben számol be az eseményről Hartvik püspök jó száz évvel későbbi legendája. Az „Atyja halála utáni negyedik évben” – olvasható ebben – István Rómába küldte Aserik (Anastasius) püspököt, hogy az „apostolok fejedelmének örökösét megkérje”: „Érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémával izmosítsa.”

Ugyanitt olvasható, hogy a pápa nemcsak koronát – az eredetileg egyébként a már halott lengyel Mieszko fejedelem számára készített fejéket – küldte el Istvánnak, hanem „keresztet” is, az „apostolság jeleként”. A korszak szakértői egyetértenek abban, hogy Hartvik legendájának valóságtartalma felettébb szerény, lényegében Kálmán király egy évszázaddal későbbi hatalmi törekvéseinek visszavetítése az ezredforduló korára. Ezért valószínűbbnek tartható, hogy a koronázásra, amely a keresztény uralkodó Istentől kapott hatalmát volt hivatott kifejezni, a német-római császár és a pápa együttes akaratából és jóváhagyásával került sor. A koronázással István Krisztus földi birodalmának egyik „tartományura” lett, aki hatalmát ettől kezdve nem vérségi, családi vagy egyéb pogány jogon, hanem az „Úr kegyelméből” gyakorolta az utolsó ítélet után elkövetkező égi birodalom előkészítése érdekében.


István aranypénze
Fotó: MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET, - MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE, 2. KÖTET, KOSSUTH KIADÓ, 2009.
Azt azonban, hogy II. Szilveszter pápa valóban küldött-e koronát Istvánnak, vagy csak áldását adta a koronázási szertartás lefolytatására, nem tudjuk. Ami biztos: a ma ismert és a képi ábrázolásokon is gyakran megjelenő Szent Koronát bizonyosan nem helyezték a fejére. Ennek alsó, görög feliratos része ugyanis XI. századi bizánci munka, amelyet a XII. század utolsó harmadában egyesítettek a felső résszel. A jelenleg ismert országalma még későbbi, a rajta látható címer bizonysága szerint XIV. századi, a koronázási jelvények közé sorolt kard pedig XVI. századi munka.

A koronázási palást, amely eredetileg miseruhának készült, s István és Gizella ajándékaként 1031-ben került a fehérvári egyházba, ugyancsak nem lehetett a koronázási szertartás tárgya. Érdekessége viszont, hogy ezen látható István egyetlen korabeli ábrázolása. Bár vonásai elmosódottak, annyi világosan kivehető, hogy a legtöbb későbbi ábrázolástól eltérően nem hosszú, hanem rövidre nyírt körszakállt viselt. A koronázási jelvények legrégebbi darabja a jogar, amelynek a kristálygömbje egyes feltevések szerint a X. században készült Egyiptomban, ahonnan Bizáncon keresztül kerülhetett a magyar királyi udvarba. Egy másik hipotézis szerint II. Henrik ajándékaként került sógora tulajdonába.

Ami bizonyosra vehető: a gömb mai foglalata és szára nem X. vagy XI., hanem XII. századi ötvösmunka. A lándzsa, amely a koronázási paláston és István ezüstpénzeinek előlapján is látható, elveszett. Elképzelhető, hogy ezt is a pápa küldte, de valószínűbb, hogy a császár adománya volt, amely bizonyos fokú magyar függőségnek a jeleként már házasságakor Istvánhoz kerülhetett. A koronázás időpontja ugyancsak bizonytalan. 1000 karácsonyán éppúgy történhetett, mint 1001. január 1-jén vagy egy ezekhez közeli harmadik időpontban.

Az egyház- és államszervező

A koronázással egyidejűleg vagy röviddel az után – Györffy szerint 1001 húsvétján – a pápa szabad kezet adott Istvánnak püspökségek, illetve érsekségek szervezésére. Az első püspökség Veszprém, az első érsekség Esztergom központtal jött létre. Az egyházi szervezet kiépítésével párhuzamosan megkezdte a várak és egyéb erősségek köré szerveződő és kizárólag tőle függő vármegyék és várispánságok rendszerének a kiépítését is az addigi vérségi-nemzetségi alapú elrendeződés helyett. A várispánságok lényegében a királyi uradalmakat jelentették, míg a vármegyék olyan igazgatási egységek voltak, amelyek az egyházi földeket és a magánbirtokokat is felölelték.


A király törvényei
Ezek élén ispánok álltak, akiknek a hatalma a különböző törzsek szabad magyarjaiból kikerült, könnyűfegyverzetű katonaságon nyugodott. A várszervezet fenntartási költségeit a szolgák, vagyis a várnépek munkája biztosította. A katonai feladatok ellátása mellett ezek az új igazgatási egységek a királyi jogokat is megtestesítették: vásárokat rendeztek, vámokat szedtek, s végrehajtották a király, illetve a királyi udvar rendelkezéseit. István uralkodásának vége felé a vármegyék száma Györffy szerint megközelítette a félszázat (48), Kristó szerint viszont csak 25-30-cal számolhatunk.

A vármegyeszervezettől függetlenül épült ki a királyi udvarházak hálózata, amely az országot járó király és kísérete ellátásáról gondoskodott. A korabeli közlekedési viszonyok mellett az egész ország területét behálózó királyi birtokok termésfeleslegének és állatszaporulatának beszállítása egyetlen királyi központba megoldhatatlan feladat lett volna. Ezért alakult ki az a gyakorlat, hogy a király és kísérete udvarházról udvarházra vándorolva élt, miközben a környék lakóinak ügyes-bajos dolgaiban is intézkedett. István egyház- és államszervezői intenciót két törvénykönyve és fiához, Imre herceghez intézett Intelmei tükrözik a legplasztikusabban. A bevezetésből és 35 cikkelyből álló első törvénykönyvről azt tartjuk, hogy közvetlenül trónra lépése után keletkezett, a 21 cikkelyes második viszont, amely az első kiegészítése, valószínűleg néhány vagy több évvel később.

Elképzelhető azonban az is, hogy a törvények ilyetén beosztása utólagos szerkesztés eredménye. István törvényeiből, amelyek részben külföldi átvételek, négy alapvető cél olvasható ki: 1. az egyházi szervezet kiépítése és működési feltételeinek a biztosítása; 2. a földek és egyéb vagyontárgyak tulajdonlásának szabályozása; 3. az emberi együttélés keresztény normáinak rögzítése és e normák megsértésének szankcionálása; s végül 4. az új államrend (király, királyság, királyi udvar, ispánok) védelme. A korabeli magyarság, illetve magyarországi lakosság viselkedési szokásairól, mentalitásáról és értékrendjéről ezek a törvények a legautentikusabb források. Kiderül belőlük, hogy a leányrablás, az elrablott nők megerőszakolása és a szolganőkkel való „fajtalankodás” éppúgy szokásban volt, mint a tolvajlás, a felindultságból elkövetett emberölés, az ellenséges „szállások” felgyújtása, az alávetettek ostorozása és a konfliktusok karddal történő elrendezése. Divatozott a varázslás és a kuruzslás is. Bár a kereszténység elvileg nem tett különbséget ember és ember között, az egyes bűntettek szankcionálása jelentősen függött attól, hogy az elkövető szabad férfi , szabad nő vagy pedig szolgai státusban lévő személy volt-e.

Az először lopáson ért szabadok például kiválthatták magukat a büntetés alól, a rabszolgáknak azonban a lopott tárgy visszaadásán túl még öt tinót is fizetniük kellett, s ha erre képtelenek voltak, akkor levágták az orrukat. A szabadok meggyilkolásáért súlyos pénzbüntetést kellett fizetni, egy szolga meggyilkolását azonban egy másik szolga felajánlásával jóvá lehetett tenni. A szolgák és a rabszolgák uruk és úrnőjük ellen nem tanúskodhattak. Az egyházi szervezet különleges támogatást és védelmet élvezett. Minden tíz falu tartozott templomot építeni, s azt földdel, szolgákkal és állatokkal ellátni. A termés és a szaporulat egy tizede a püspökségeket illette, s a papokat akár az életük árán is szolgálni kellett. A tűzre vigyázók kivételével vasárnaponként mindenkinek kötelező volt templomba menni, s a négy böjti időszakban, valamint péntekenként nem lehetett húst fogyasztani. Az egyházak igazgatása és az egyházi javak gondozása kizárólag a püspökök hatáskörébe tartozott; az egyházi személyek felett csak az egyház ítélkezhetett.


A jogar kristálygömbje
Fotó: Magyar Képek - Szelényi Károly
Az Intelmek keletkezési ideje a törvényekéhez hasonlóan bizonytalan. Mivel a mű prológusa a valószínűleg 1007-ben vagy korábban született Imre herceget „gyermeknek” nevezi, arra gondolhatunk, hogy az 1010-es évek elején állíthatták össze. A középkori szóhasználat sajátosságaira hivatkozva mások az 1020-as évekre datálják, sőt vannak, akik István politikai végrendeletének tartják. Mindezektől eltérően felmerült az is, hogy István halála után készült. Ezt először Guoth Károly vetette fel az 1940-es évek elején. Okfejtését utóbb Bónis György is elfogadta. Keletkezésének időpontjához hasonlóan a szöveg szerzőjének a személye is ismeretlen. Feltehető, hogy a királyi udvar egyik művelt klerikusa vagy literátora vetette papírra a Bizánci Birodalomban és Nyugaton egyaránt ismeretes királytükrök mintájára. A kiváló középkorász, Deér József viszont – a mű személyes hangvétele okán – még István szerzőségét sem zárta ki.

Ami biztosra vehető: az Intelmek olyan példabeszéd, amely sűrítetten és stiláris igényességgel foglalja össze István állam- és egyházszervezési koncepcióját, illetve a jó kormányzásról vallott elveit. A mű tíz fejezetéből az első három a kiépülő egyházszervezettel, a következő négy a királyi hatalommal és annak tisztségviselőivel, az utolsó három pedig a jó király ismérveivel foglalkozik. A kor keresztény világfelfogását követve az Intelmek a földi élet minden megnyilvánulását Isten akaratából vezeti le, s a királyi hatalom legfontosabb támaszának a „szent hitet” tekinti. Ezután következik az egyház, majd a főpapok rendje, akik nélkül „királyok nem is állítatnak, nem is országolnak”, s csak negyedikként a „főemberek, ispánok, vitézek”. Szűcs Jenő mutatott rá, hogy míg az egyházi szférát illetően a szöveg hűen követi a Karoling-kori mintákat, addig a világi szféráról szólva az ezredforduló pannóniai valóságából indul ki, s arra reflektál.

Erre utal a királyi tanács helyes működési elveinek vázolása, az elődök és a hagyományok tiszteletének előírása s a legtöbbet idézett passzusa az „egy nyelvű és egy szokású ország” gyengeségéről, illetve a „jövevények” gyámolításáról. Ez a korabeli Európában valóban szokatlan tolerancia az etnikailag heterogén sztyeppei birodalmak uralmi módszereit megőrző hagyománnyal éppúgy összefüggésbe hozható, mint az István egyház- és államszervezési törekvéseit végrehajtó külföldi papok, katonák, építőmesterek és a királyi udvar más szakembereinek a nélkülözhetetlenségével. A liberális szelleműnek mondott XIX–XX. századi magyar nemzetiségpolitika előképének azonban semmiképpen sem tekinthető. A keresztény királyság szervezése természetesen nem ment akadályok nélkül. Az új hit terjedését és István világi hatalmát nemcsak a pogányok, hanem a nagyobb törzsi szállásterületek urai is veszélyeztették. Az új király legnagyobb vetélytársának anyai nagybátyja, a Gyulának is nevezett erdélyi Prokuj számított, akinél állítólagos eltaszíttatása után István anyja, Sarolt is menedéket talált. A hadjáratban, amely 1003-ra tehető, István ismét nagy győzelmet aratott.

Prokujt és feleségét, valamint két fiát egyaránt foglyul ejtette. Feltehetően anyjára és a rokoni kapcsolatra való tekintettel foglyaival ezúttal kegyesen bánt. Nagybátyját feleségével együtt felügyelet alá helyezte, ám amikor az megszökött, és Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemhez menekült, a feleségét váltságdíj nélkül utána engedte. Két fiukat, Bolyát és Bonyhát ugyanakkor a Duna mellé telepítette. Emléküket új szállásterületük két valószínű központja: Baja és Bonyhád őrzi. A győzelmet követően István megalakította az erdélyi püspökséget, s az addig önálló – aranyban, ezüstben és sóban gazdag – országrészt erős kézzel uralma alá vonta. A törzsi-nemzetségi szervezet helyett itt is területi alapon kialakított vármegyéket, illetve várispánságokat hozott létre. Ezek egyikének élére hadainak parancsnokát, Dobokát állította. Az átszervezés következtében a bizánci rítusú régebbi görög püspökség vagy megszűnt, vagy a latin rítusú hierarchia részévé vált. A következő néhány évben István a dél-erdélyi Keánnal, a Duna alsó folyása mentén – Kristó szerint a Dráva-torkolat környékén – honos úgynevezett fekete magyarokkal – feltehetően a kabarokkal vagy azok egyik csoportjával – s végül a Marosvidéki Ajtonnyal is leszámolt.


István szarkofágja
Teknős Miklós
A korszak más fontos eseményéhez hasonlóan ezek időpontjai és körülményei is bizonytalanok. A Keán elleni hadjáratról például csak annyit tudunk, hogy az erdélyi gyula legyőzése után került rá sor. Ám azt, hogy ki volt Keán, csak találgatni lehet. Egyesek szerint az Avar Kaganátus maradékának ura, mások szerint a Dél-Erdélyt uralmuk alá hajtó bolgárok fejedelme, ismét mások szerint maga a bolgár cár. Ajtonnyal ugyanez a helyzet. A történészi fantázia olykor befolyásos törzsfőként, máskor pogány hajlamú királyi ispánként, ismét máskor a „kavar törzsek” utolsó kagánjaként láttatja. István Ajtony feletti győzelmét Bónis György 1003-ra, Györffy György 1008-ra, Kristó Gyula 1028-ra datálja, sőt létezik olyan vélemény is, amely 1017-re teszi az Ajtony halálával végződő ütközetet. Biztos viszont, hogy a bizánci rítus szerint megkeresztelkedett, de hét feleséget tartó nagyúr legyőzője Doboka fia, Csanád volt.

Az itt megszervezett újabb püspökséget és várispánságot, valamint Ajtony székhelyét, Marosvárt egyaránt róla nevezték el. Hatalmának kiterjesztése és megszilárdítása érdekében István nemcsak a fegyverek erejét vette igénybe. Apja példáját szem előtt tartva a dinasztikus kapcsolatok létesítésére is súlyt helyezett. E céltól vezérelve adta egyik leánytestvérét az Eger környéki kabarok vezéréhez, akit Abának, esetleg Aba Sámuelnek hívtak. Más feltevés szerint a házassági kapcsolat már Géza idejében létrejött. Bármikor történt is, és bárhogy hívták is a sógort, az Abák elfogadták az Árpádok, illetve István vezető szerepét. Erre utal, hogy az ország első udvarispánja, amely tisztség a későbbi nádori méltóság megfelelője, az Abák közül került ki, s hogy az egri püspökség is az elsők között – mindenképpen István uralkodásának első évtizedében – jött létre.

Külpolitikája

Külpolitikai szempontból István ugyancsak atyja nyomdokain haladt. A belső építő munka zavartalanságának biztosítása érdekében lehetőség szerint minden szomszédjával békére törekedett. Ezt a célt szolgálta másik nővérének feleségül adása a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz, aki III. Ottó német-római és II. Bazileosz bizánci császárral egyaránt jó kapcsolatokat ápolt. Azzal, hogy a német királyi trónt 1002-től 1024-es haláláig Gizella testvére töltötte be, s II. Henrik néven 1014-ben császárrá is őt koronázták, az istváni békepolitika feltételei tovább javultak. Kisebb konfliktusokra mindazonáltal sor került. Ilyen volt az 1010-es évek közepén vagy utolsó harmadában a II. Bazileosz bolgárok elleni hadjáratába való bekapcsolódás, amely 1019-re az első bolgár birodalom megsemmisülésével végződött. Ennek történetét a feljegyzések ismét különbözőféleképpen mondják el. Anonymus és a legendák említést sem tesznek róla, a XIII. század utolsó harmadában összeállított krónikájában Kézai Simon és más, még későbbi források viszont a „bolgárok és szlávok fejedelmeként” azonosított Keán elleni hadjárattal mossák össze.

Bárhogy történt is, a magyar királyság déli szomszédja ettől kezdve hosszú időre a korszak egyik legnagyobb hatalma, a bizánci császárság lett. István arra törekedett, hogy az ereje teljében lévő keleti birodalommal békés viszonyt alakítson ki, s ezt el is érte. A déli határokat jelentő Száva–Duna-vonal mentén uralkodása végéig béke és nyugalom honolt. A magyar–lengyel viszály hátterében ugyancsak nemzetközi bonyodalmak, konkrétan Vitéz Boleszláv II. Henrikkel folytatott elhúzódó háborúskodása állt a Cseh- és Morvaország fölötti uralomért. A lengyel fejedelem erre az időre második feleségét – feltehetően István testvérét – is eltaszította magától, s időnként a Vág völgyébe és más észak-magyarországi területekre is be-betört. Ebben a harcban játszott némi szerepet István nagybátyja, a Boleszlávhoz menekült gyula is, aki egy határ menti erősséget védett – sikertelenül. Az ellenségeskedésnek a császár és Boleszláv között 1018-ban megkötött béke vetett véget. Ugyanazok a korai források, amelyek a bolgárok és a lengyelek elleni harcokról hallgatnak, nagy részletességgel és a lehető legmeseszerűbben szólnak a besenyők keletről érkező támadásáról.

István a nagy és a kis legenda szerint egyaránt álmot látott, s így tudta időben riasztani erdélyi hadait, amelyek megsemmisítő vereséget mértek a „vadállati balgaságú”, „a nagy pásztor nyáját és aklait” pusztító s az „igazak legelőit marcangoló”, hitetlenekre. Azt viszont, hogy melyik évben történt a betörés, illetve a csata, nem tartották elég fontosnak ahhoz, hogy megörökítsék, s ez más forrásokból sem derül ki. Külső és belső ellenfelei fölött aratott győzelmeinek s az egyházszervezés sikereinek köszönhetően 1018 körül István megnyithatta a Jeruzsálembe vezető szárazföldi zarándokút magyarországi szakaszát. Ez a Dévénnyel szemközti Hainburg mellett érte el az országot, majd innen Győr, Fehérvár, Tolna és Eszék környékének érintésével vezetett a Száváig, s onnan Belgrádon és Konstantinápolyon át Jeruzsálemig. A Burgundiától a Szentföldig tartó út mintegy négy hónapig, míg a magyarországi szakasz 19 napig tartott. A zarándokok útjának megkönnyítése érdekében István Konstantinápolyban és Jeruzsálemben is szállóhelyet, illetve szerzetesházat építtetett, s minden más módon is törekedett a Szentföldre igyekvők biztonságára és megfelelő ellátására. A korabeli beszámolók nem is mulasztották el hangsúlyozni, hogy a magyar király „mindennél biztosabb utat hozott létre, és amikor [zarándok] szerzetest látott, fogadta, és mérhetetlen ajándékokkal halmozta el”.

Maga István nem járt a Szentföldön, viszont szeretett beszélgetni a segélykérés vagy hálaadás céljából az emlékhelyekre igyekvő és onnan élményekben gazdagodva hazatérő zarándokokkal. Az Alpok elkerülésével Rómába vezető zarándokút ugyancsak átvezetett Magyarországon, s István az oda igyekvő utasokat is segítette. Erről tanúskodik a római Szent Péter-bazilika mellett építtetett szállóház s a hozzá tartozó prépostság. Az utóbbit 1776-ban bontották le; oszlopait a déli szárnyon épült sekrestyébe építették be. Egyes források szerint István Ravennában is építtetett magyar ispotályt, amelynek azonban – ha így volt – semmilyen nyoma nem maradt. A viszonylag békés külkapcsolatok István sógorának, II. Henrik császárnak 1024-es haláláig tartottak. A száli frank uralkodóházba tartozó II. Konrád, akit 1027-ben koronáztak császárrá, szakított elődje engedékeny, a keresztény államok „békés egymás mellett élésének” elvét követő politikájával, s a német központú birodalomépítés korábbi koncepciójához tért vissza. Először, már 1026-ban István sógorát, a velencei dózsét űzte el, majd 1027-ben Dél-Itália, 1028-ban a csehek és 1029-ben a lengyelek ellen támadt.

A magyar királyság függetlensége is elfogadhatatlan volt számára. Ezért és talán a dózse fia, Orseolo Péter befogadása miatt a német–magyar viszony megromlott. István nem engedte át a császár egyik követét, sőt katonái német területre is betörtek. Erre hivatkozva 1030-ban Konrád haddal indult Magyarország ellen, hogy keleti szomszédját behódolásra késztesse. Hadjárata azonban csúfos vereséggel végződött. István, a támadásról értesülve országos böjtöt és könyörgést rendelt el, és a felperzselt föld taktikáját alkalmazva legyőzte ellenfelét. A kiéheztetett német sereget a magyar hadak részben megsemmisítették, részben Bécsig üldözték. Konrád leverésével, amely István legnagyobb katonai győzelme volt, elhárult az ország függetlenségére nyugatról leselkedő veszély. Az 1031-ben megkötött békében a magyar királyság még kisebb területekre is szert tett a Lajta és a Fischa között.

Az utódlás dilemmái

Néhány hónappal a Konrád fölött aratott győzelem után meghalt Imre herceg, István és Gizella sok gyermeke közül az egyetlen, aki megérte az ifjúkort. Vadkan oltotta ki az életét, mint évszázadokkal később Zrínyi Miklósét. Szüleiéhez hasonlóan az ő életéről is keveset tudunk. Nevelője az 1030-ban csanádi püspökké kinevezett, később mártírhalált halt és szentté avatott észak-itáliai Gellért atya volt, aki szentföldi zarándokútját megszakítva kötött ki István udvarában. Amikor a herceg felserdült, szülei hozzá illő feleséget szereztek neki. Imre legendája szerint István „egy királyi nemzetségből származó szűz” kezét kérte meg fia számára, ám, hogy pontosan melyikből, azt nem tudjuk. Valószínűsíthetően a görög császár egyik leányával köttetett meg a frigy, ám egy lengyel és egy horvát hercegnő személye is felmerült a lehetséges arák között. A házasságból gyermek nem született, a halálos baleset után a feleség valószínűleg visszatért szülőföldjére. Egyetlen fiának a halála nemcsak mély fájdalommal töltötte el Istvánt, hanem súlyos dilemma elé is állította. Ki legyen az utódja, kinek a trónra lépését készítse elő? Az ősi magyar hagyományt követve a legközelebbi fiági rokonáét, a 40 év körüli Vazulét, apai nagybátyja, Mihály fiáét, avagy nőági unokaöccséét, a Velencében nevelkedett, de 1026 óta Magyarországon élő Orseolo Péterét?

A kereszténység ügyét szem előtt tartva, István Péter mellett döntött, s ezzel hosszan elnyúló viszálykodás magvát hintette el. Az utódlási harcok már István életében elkezdődtek. A különböző források egybevetéséből valószínűnek tűnik, hogy Vazul összeesküvést szőtt István ellen, ám a betegeskedő király megölése nem sikerült. A sikertelen merénylet után István a bűnösöket elfogatta és megvakíttatta, Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte. Az viszont, hogy Vazul fülébe forró ólmot is öntetett, minden bizonnyal legenda, amelyet egy XIV. századi krónika örökített az utókorra. A helyzetet bonyolította és a kilátásokat rontotta, hogy Gizella és az új trónörökös közötti viszony sem alakult harmonikusan. Péter nem volt tekintettel Gizella életkorára, érdemeire és érzékenységére, Gizellának pedig azt lehetett nehéz feldolgoznia, hogy fia helyét egy idegen foglalja el. A 60 év körüli és egyébként is beteg király halálához valószínűleg ezek a körülmények is hozzájárultak. 1038. augusztus 15-én hunyta le szemét, országát és egyházát a Szűzanya oltalmába és örökségébe ajánlva. Testét fehérmárvány szarkofágba helyezték, és végakaratának megfelelően az általa építtetett székesfehérvári bazilikában helyezték el. A szarkofág díszítése szerint lelkét angyal vitte fel az égbe.

A mérleg

Az utolsó évek viszálykodásai ellenére István négy évtizedes uralkodása rendkívül sikeresnek és eredményekben bővelkedőnek tekinthető. A törzsi szállásterületek laza konglomerátuma helyén külső határokkal rendelkező olyan egységes elveket követő jogi-közigazgatási szervezet jött létre, amely a modern területi állam alapjait vetette meg. A mozgó sátortáborokat szerte az országban helyhez kötött falvak kezdték felváltani. A halászat, a vadászat és a rideg állattartás mellett egyre inkább földműveléssel is foglalkozó egykori nomádok leszármazottjai már nemcsak sátrakban, hanem – főleg telente – gerendákból épített úgynevezett boronaházakban és félig földbe vájt, sárból és nádból készült kicsiny, négy-nyolc négyzetméter alapterületű veremházakban laktak. Ezeken ablakok még nem voltak, némi fény az ajtórésen és a füstnyíláson át áramolhatott be. A király, a püspökök és a világi előkelők fából és kőből építtettek maguknak palotákat vagy tágasabb házakat. A várak egy része ugyancsak kőből, más részük földből és fából készült. Szent István esztergomi palotájában, amely legalább részben szintén fából épült, a fogadó- és az ebédlőtermen kívül külön hálószobája volt a királynak és a hercegnek, a királynénak pedig konyhával és kamrával ellátott lakosztálya.

Az udvaroncok és az egyéb szolgálattevők egy-két külön helyiségben laktak, meglehetősen összezsúfolva. A minden tíz falu által építeni parancsolt templomokból egyetlenegy sem maradt ránk. Ennek legfőbb oka, hogy túlnyomó többségük ugyancsak fából, tetőzetük pedig nádból készült. Legrégebbi falusi templomaink érdekes csoportját alkotják az úgynevezett centrális elrendezésű kerek templomok, amelyek közül a kilenc méter átmérőjű kiszombori épülhetett legkorábban, a X. század második vagy a XI. század első felében. A püspöki székegyházak és a nagyobb királyi kápolnák viszont már háromhajós, úgynevezett bazilikás elrendezésű kőépületek voltak. Az egyik legnagyobb, az István által építtetett székesfehérvári bazilika hozzávetőleges hosszúsága 70 méter, főhajójának szélessége 21 méter, a két oldalhajóé pedig hét-hét méter volt. Ezek sem maradtak meg. Amit tudunk róluk, régészeti feltárásokból tudjuk. Az egyházi szervezet folyamatos terjeszkedésének és István rendelkezéseinek köszönhetően az istenhívő keresztények száma minden bizonnyal nőtt, ám az ősi vallási képzetekben még sokan és sokáig hittek. A közösségi tulajdon mellett megjelent a földmagántulajdon, amely tovább növelte a valaha egyenlő szabadok közötti különbségeket. A kereskedelemben használatos értékmérő továbbra is a tinó, illetve a bizánci arany volt, ezek mellett azonban megjelentek az első magyar pénzek is. A II. Henrik érméire emlékeztető első ezüstdénárokat valószínűleg közvetlenül István koronázása után bocsátották ki.

A rendszer- és életformaváltás, amely már Géza alatt elkezdődött, persze hosszú folyamat volt, és István halálával korántsem fejeződött be. Freisingi Ottó német püspök, aki több mint egy évszázaddal később, 1147-ben járt Magyarországon, krónikájában még meglehetősen lehangoló képet festett a „virágzó szépsége és földjeinek termékenysége” okán egyébként „Isten paradicsomaként” is emlegetett magyar királyságról. Mint lejegyezte: az ország, amelynek határait „épületek és falak alig díszítik”, „erkölcseiben és nyelvében bárdolatlan és durva maradt”. Lakói pedig, akik „visszataszító külsejűek” és „erkölcseikben és nyelvükben [...] barbárok és vadak”, olyan házakban laknak, amelyek „falun és városon is a leghitványabbak”: „nádból vannak, a fából valók pedig ritkák, kőből meg a legritkábbak, mégis egész nyáron és ősszel sátrakban tanyáznak”. A német előkelő tetszését egyedül a katonák között nagy számban talált „vendégek” (colonusok), illetve „zsoldosok” nyerték el, akik „a király oldala körül tartózkodnak oltalmára”. A magyar főemberek számára ők jelentik a mintát „hadi jártasságban és a fegyverzet pompájában” egyaránt, ámbár rajtuk is látszik, hogy „nem velük született, hanem mintegy kívülről magukra aggatott virtus” ez.

 

 

Európai Polgári Kezdeményezések - EPK - Add a véleményed!

2013.08.20

 

A víz és szennyvízhálózat emberi jog! Ehhez kell az EGYETÉRTŐ aláírásod SOS!

 

 

A mappában található képek előnézete Magyarságtudat


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.